Halott próféták sírboltjain nőtt az STNTLN. Két hangja között az elképzelhetetlen határterületei semmisülnek majdnem csenddé. Csak a kifeszített hangtükör verheti vissza a bennünk lévő hullámok inverz lenyomatát. Egy halott jövő szülte dallá azt, ami korábban kimondhatatlannak bizonyult a szájakba épített kőfalak omladozó vakolatától. A szemünkbe robbanó fények elvakítják a közönséget, és egy pillanatra apám körvonalait látom a mellettem lévő, a teltházas koncert talán egyetlen üres székén. Koncertre jöttem, mégis színházban vagyok, egy rítus közepén meztelenül az erdőben, mégis minden emberibb az emberinél. A Fiú, a Vadász és a Nővér története.
Szubjektív entitások kapnak formát, fogalmat, megnyilvánulást, hogy az album formájában, az előadások során újra és újra lejátszódhasson az erő, az átalakulás, a felszabadulás, a halál és még ki tudja miféle kapcsolódó erők. Hallom a zenét, de inkább érzem a zenét, ahogy a színpadi látvány is bennem zajlik. Amit látok, egy fotorealisztikus vetítő projekciójának valósidejű eredménye.
Tavaly a lemezbemutató után szerettem volna írni az albumról.
Már alig vártam, hogy hazaérjek, és újra meghallgassam, hogy rendesen felkészülve írhassak róla. Egészen hitetlenkedve láttam, hogy csak valamikor ősszel fog megjelenni, hiszen az a koncert volt maga az albumfelvétel is egyben. Rég voltam ennyire megsértődve a világra.
Aztán jobb, hogy hagytam ülepedni, és hagytam, hogy az egyéni preferenciarendszerem elhelyezze valahova ezt az egészet. Eltelt közel egy év, és
minél többet foglalkozom vele, minél többet hallgatom vagy látom koncerten, annál inkább válik teljesen megfoghatatlanná,
és ezzel együtt kezd el egyre jobban élni a befogadás pillanatában. Egy abszolút nyilvános fun fact, hogy a Red Dead Redemption című western videójáték epikus, mégis emberközeli világa inspirációt nyújtott az album létrejöttéhez. Ez szintén azt támasztja alá, hogy milyen szinten képesek egymásra hatni a különböző diszciplínák. Onnan jutott eszembe, hogy vajon létrejöhetett volna az STNTLN akkor is, ha a Rockstar Games nem western, hanem mondjuk cyberpunk környezetbe helyezi az elmesélni kívánt történetet. És ha már több stílus: iamyank zenei világa a rave setjein keresztül megszólaló acid technótól a szóló zongorakoncertekig nyúlik, de a sajnálatomra jelenleg pihenő Atreyu’s Horse ambient projekt a mai napig lenyomatot hagy a hangfalaim membránjain.
Az STNTLN filmzene egy még el nem készült filmhez. Történet, amelyet hangokból szőttek, amely utat talált magának a fizikai síkra a megfelelő csatornán keresztül. Az első koncert tehát a MÜPÁ-ban volt tavaly tavasszal. Talán két hónappal a bemutató előtt teltház, pedig igazából nem nagyon tudta a közönség, hogy mire számítson. Insta-sztorikból, itt-ott elejtett félmondatokból lehetett következtetni a hangulatra. Stílusában a westernfilmeket idéző, epikus, cinematic hangzás. De ez még mindig csak a forma.
Maga a történet a színpadon, illetve iamyank hivatalos YouTube-csatornáján áll össze.
Az ott található playlisten szöveggel kevert vizuálokkal kaphatunk egy narratívát, amelyen keresztül a szerző perspektívájából értelmezhetjük a látottakat, hallottakat. Azonban ennél a műnél hatványozottan érvényes, hogy a szubjektív értelmezés, vagyis inkább a kiváltott hatás, érzelmi terekben történő változás abszolút érvényes. A szerző nem ad kezünkbe egy kötelező olvasatot, sőt. Hiszen egy egész bejárható világot kapunk.
A legtöbb esetben határozott állásfoglalásom, hogy egy mű igenis értelmezhető kontextus és szerző nélkül is, önmagában megállja a helyét, és az egyéni befogadáson keresztül érvényesül. Ha pedig szeretnénk, akkor kitágíthatjuk az értelmezést a környezetével, a szerző aktuális állapotával. Ezt itt is tartom, azonban, mivel formájában multidiszciplináris darabról beszélünk, ezért érdemes körbejárni, hiszen
számos olyan rétegét fedezhetjük fel a történetnek, amely túlmutat magán a zenei anyagon.
Tehát ebben az esetben azt érzem, határozottan érdemes utánajárni interjúkon, sajtóban megjelent cikkeken keresztül. A Dürerben tavaly elmehettünk közösen meghallgatni az albumot a frissen megjelent vinylen, ezen kívül eddig négy koncerten nézhettük az STNTLN történetét; a lemezbemutató a MÜPÁban, a Dürerben egy nagykoncert, tavaly ősszel a Fiumei úti sírkertben tartott rituálé, és legutóbb a Magyar Zene Házában.
Szóval a Fiumei úti sírkertben. Koncert. Én csak képeket láttam, mert azokban a hónapokban tudatosan maradtam távol mindentől, ami ekkora hatást gyakorolna rám, a képek és a beszámolók azonban egy monumentális rituálét rajzolnak ki, ahol szinte érezhetően megelevenedik a Fiú, a Vadász és a Nővér története. Ahogy a szerző több interjúban mesélt a koncertekről,
az volt az érzésem, hogy egyszerre keveredik a minimalista színház a sámáni kultúrák rituáléival.
És ez a szertartás messze túlmutat a szerzőjén: konkrét részek szólaltak meg úgy, hogy iamyank nem is volt a színpadon, illetve, hogy épp nem játszott semmilyen hangszeren. A MÜPÁ-ban tartott koncert végén Palya Bea is színpadra lépett, illetve Labus Lili hangján keresztül megnyilvánuló, sejtekből megszólaló energia mind-mind hangsúlyos eleme az előadásnak.
A Magyar Zene Házában tartott koncertet is ülve hallgattuk, ez a befogadást egy nyugalmasabb, meditatívabb helyzetben tette lehetővé. Szeretem ezt a helyszínt, mert szerintem a város egyik legjobb hangrendszere szólal meg. Iamyank esetében pedig alapvetés, hogy a megfelelő hangosítóval dolgozik együtt, és a színpadon a megfelelő technika áll rendelkezésre, hogy pontosan az történjen a hangzásvilággal, amit ő elképzelt.
A második koncertélményre is tudott újat mutatni az este.
A dalok felépítésében eleve tapasztalható egy nagyon pontosan kidolgozott dramaturgia, ami folyamatosan változatossá teszi az anyagot, és végig fenntartja az érdeklődést. Az egész dinamika összhangban van egy belső, megfogalmazhatatlan lüktetéssel, ám egyáltalán nem válik kiszámíthatóvá. A különböző egységek valahogy pont jól követik egymást, és ez nagyban segíti a befogadást. Másrészt viszont annyira súlyos és mély, amit tapasztalunk, hogy könnyedség a léleknek és az idegrendszernek, hogy legalább a formában érezhető egy hullámzás. Az STNTLN síkokat és tereket jár be, nemcsak hangzásvilágában, hanem az érzelmek skáláján is.
Miközben jelen vagyok és az STNTLN hangtere vesz körül, addig minden, amit hallok, valahogy egyszerre egyértelmű, igaznak érződik, helyénvaló. Azonban amikor megpróbálom felidézni az egyes szólamokat vagy akár számokat, témákat, csak a koncertek képei villannak be, és újra meg kell hallgatnom az egészet. Mintha ez az entitás csak akkor jelenne meg a téridőben, amikor éppen hallgatja és nézi a befogadó. Egyébként visszahúzódik a saját birodalmába, türelmesen várva, hogy újra hangokon és az előadókon keresztül mutathassa meg magát.
Iamyank második albuma, a Láttam a jövőt meghalni egészen biztosan helyet foglal magának
az életemet gyakorlati értelemben is meghatározó, mondjuk top 3 zenei album között. Azonban ha megkérdeznének, agyból és kapásból azt válaszolnám, hogy az STNTLN-nel nincs különösebb kapcsolatom. De ahogy ez a gondolat megjelenik, megnevezhetetlen érzelmek találnak utat maguknak, és sosem létezett emlékek rajzolják újra a tudatom kontúrjait.
Több, mint húsz éve fedezem fel a nem bejárt tereket, és próbálok megmutatni belőlük valamit versek, fotók, újabban pedig hangterek formájában. Végre eljutottam odáig, hogy nekem bizony nem kell minden térben jelen lennem, vagy belesnem valahova, csak azért, mert van hozzá képességem.
Az STNTLN világa valahogy anélkül mutatja meg magát, hogy kérném,
és talán pont a megengedés az az aktus amellyel a finomrétegeibe is betekintést enged. Lehetne mesélni részletesen az albumon végighúzódó történetről vagy a dalok zenei felépítéséről, de az nagyjából annyira írná le, hogy mi történik, mintha A Gyűrűk Urát elintéznénk annyival, hogy hobbitok baktatnak egy bazi nagy vulkán felé.
Mosolygok magamban, hogy egy művész mennyire hatással lehet a befogadóra az alkotásán keresztül, túlmutatva a művön, kiterjedve a hétköznapi élet szféráiba. Közel húsz éve lételemem az írás. Azonban, ahogy napok óta olvasom, hallgatom az interjúkat, mélyedek el az STNTLN világában a zenén túl is, egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy
szívem szerint csak ennyiből állna ez a beszámoló.
„Vegyél egy lemezjátszót, tedd fel a vinylt, tölts magadnak egy pohár alkoholmentes italt. Egy jó hangrendszeren egy belégzés után éld át a Fiú, a Vadász és a Nővér történetét, aztán menj el a következő koncertre. Köszöntem szépen, írta bokorkrisztián.”
Az STNTLN él, ezért azt javaslom, hogy mint minden élő entitást, amit szeretnél megismerni, közvetlenül tapasztald meg. Ha lassabb befogadásra vágysz, akkor a szerző első vinylmegjelenéseként tarthatod a kezedben az anyagot. De ugyanígy érdemes meghallgatni az album születésével és jelenével kapcsolatos interjúkat, vagy elolvasni a sajtóban megjelent releváns cikkeket. Hogy miért?
Mert ha bátor vagy, és nyitott lélekkel hallgatod,
akkor egy nemrég született világon keresztül olyan tükörbe nézhetsz, amelyben még egészen biztosan nem láttad a saját mélységeidet. Ehhez kívánok jó utat, bátorságot és a Fiú minden erejét.
iamyank: STNTLN, Magyar Zene Háza, Budapest, 2026. március 25.
Fotók: Komróczki Dia
